9. fejezet

Nóri szemszöge*

Nagyban beszélgettünk. Jobban mondva beszéltem, megpróbáltam meggyőzni mindenkit, hogy jól vagyok. És így is volt. Nem hazudtam csak, hogy abbahagyják a sajnálkozást. Eleinte égett az arcom, de néhány perc elteltével a tűz kialudt.
- Semmi.... - kezdtem bele már sokadszorra amikor Matty rontott be.
- Gyere ide! - fojtogatott.
- Matthew! Nem vagyok kisgyerek. Nem fogok bőgni csak azért mert szemtelen voltam és kaptam egy pofont. - magyarázkodtam levegő után kapkodva.
- Nem érdekel, hogy mit csináltál. Egy féreg!
- Engedj el! - kibújtam a karja alól.
- És jobb lesz ha visszaveszel a szádból!
- De igazam van!
- Nem érdekel! Az apád!
- Igen... Az apám. De nem akarom, hogy az legyen, mert ő sem akar az apám lenni. - lejjebb vette a hangerőt. Csendben meredtem a szemébe egy pillanatig, majd odahajolt Skyler-hez - aki Brigivel érkezett pár perce - és puszit nyomott a homlokára. Majd elhagyta a sátrat.

Az eső elállt, a nap is feljövőben volt. A második éjszaka amit ébren töltöttem. A fáradtság mázsás súlyként nehezedett a vállamra, ahogy utána néztem Matty-nek. Már csak a sátor ajtaját bámultam, amikor Skyler megszólalt.
- Úr Isten! - mély levegőt vett, a kezét a szájára tapasztotta. Brigi és Dani azonnal odakaptak hozzá.
- Mi az, kicsim? Mi történt? - kérdezte Brii, de Sky még mindig sokkos állapotban volt.
- Minden rendben van, fürtöcske? - mondta Dani, az általa megszokott becenevet használva. Skyler haja kisbaba korában göndörebb volt mint Hazza-é, és Dani ráragasztotta a fürtöcske becenevet.
- Matty elment. - arrébb dúrta az elé hajoló, aggodalmas nőket majd közelebb araszolt hozzám. Én csak néztem és próbáltam megfejteni, hogy mire gondol. Elvégre...azt én is tudom, hogy elment... - És nem jön vissza egy ideig. - suttogta és a szeme megtelt könnyekkel.

Megállt bennem az ütő. Aztán amikor végre észhez tértem kirontottam a szabadba. Neki mentem Harry-nek, egy percig dühösen bámultam, némi undorral az arcomon. De nem.hagytam hogy elterelje a maradék figyelmemet. Gyűlöltem amiért elüldözte a fiamat... a fiunkat. Sietősen kikerültem de ismét nem jutottam messzire.

-Eressz el!!-ordítoztam amikor visszarántott a karomnál fogva és szembe fordított magával.

-Nóri! Hova mész? Ne menj el! Helyrehozom!

-Persze. Úgy ahogy eddig. De elüldözted a fiamat!! Ezt nem tudod helyre hozni! Ne érj hozzám! Gyűlöllek!

-Nyugodj már meg!-utasított amikor vergődni kezdtem.

- Hogy nyugodhatnék meg, amikor a gyerekem eltűnt!!

- Majd meglesz.- ekkor elszakadta cérna... Betelt a pohár. A kezem ledűlt és nagyot csattant Harry arcán. Nem ütött vissza. Hogy miért, az rejtély marad mindörökre...

- Anyu, nem mentem sehova!-szaladt felénk Matty. Az egyik fa alatt ücsörgött, épp ahol az erdő kezdődött. - Nyugodj meg. - mondta amint odaért hozzánk. Maga felé huzott de Harry nem engedett...- Ereszd el. - szűrte a fogain keresztül. Megint kezdődik...

- Fogd be, te kis tapló! - vágott vissza az apja. Magához rántott és a mellkasára szorított.

- Ereszd el! - ordított Matthew. Hazza keze ismét a magasba repült. Elkaptam mielőtt hozzáérhetett volna a gyerekemhez.

- Ne érj hozzá! - üvöltöttem. - Zayn! - kiáltottam automatikus. Ha valami, vagy valaki bántott ő mindig mellettem állt. Hasonloan Brigihez. De hát Brii-t mégsem hívhatom, hogy egy túlméretezett 15 éves srác és az apja közzé álljon. Még akkor sem ha megtette volna. - Zayn! - ordítoztam tovább.

De már késő volt. Harry, velem a karjában nekiugrott, Matty-nek. A gyerek verni kezdte, majd ő is az egyetlen gyerekemet, akire mindennél jobban vigyázok. De őt nem érdekli ha törékeny, mert még csak egy kamasz, vagy mert jóval gyengébb mint ő. Vigyáztam rá, mint egy porcelánbabára, de Harry egyszerűen csak földhöz vágta. Lehunytam a szememet hogy legalább ne lássam, hogy mi folyik körülöttem. Éreztem ahogy Harry izma megfeszül, szabad kezével csapkod, és megremeg amikor Matty ökle eltalálja. Matty teste az enyémhez ért ahogy hátulról nekem nyomult, hogy az apjához féljen. Eltűntem kettejük izmos mellkasa között. Mindig is kicsi voltam, de most úgy éreztem mintha én lennék a legröhejesebb kerti törpe a a hátsó udvaron, a hatalmas bokrok között.

Ez az érzés egyszeribe elszállt amikor a földre zuhantunk és éles reccsenést hallottam. Ott feküdtem a porban amikor kinyitottam a szememet. Az eső ismét szemerkélni kezdte és az esőcseppek puhán landoltak az arcomon, majd óvatosan végigfolytak rajta. A karomhoz kaptam - amelyik nem volt sebes - és a mellkasomra szorítottam, hátha enyhül a fájdalom. Nem hallottam semmit, de mindent láttam... Brigi odaszaladt hozzám, majd mondott valamit a gyerekeknek, amit nem hallottam, azok pedig eltűntek. Danielle az arcomat simogatta és beszélt hozzám. Matthew Justin karjaiban vergődött, Harry a Liam-ében, Zayn pedig nekirontott Hazza-nak, akit Niall tartott vissza. Nem tudtam megérteni a mondatokat mert nem hallottam őket, nem fogtam fel hogy mi történik körülöttem, csak sikoltottam. Ez volt az egyetlen amit hallottam. Csak a sikoltásomat. A vágás feszült a karomon, a véraláfutások fájtak ahogy hozzáért valami - jelen esetben a talaj, és néhány óvatos kéz. A másik karom szúrt, csípett, égett, lüktetett....eltört... Tehetetlenségemben nem tudtam mást tenni mint lehunyt szemmel szenvedni. A sikoltásom abba maradt. Legyűrtem. Igyekeztem nem a frászt hozni rájuk. Amikor már úgy éreztem hogy kezdek úrrá lenni magamon, kinyitottam a szememet. Már senki nem vert senki, senki nem fogott le senkit, Harry-n kívül mindenki ott toporzékolt körülöttem. Danielle pedig telefonált. Nem bírtam tovább és lepislantottam a fájó kezemre. Forogni kezdett velem a világ. Nem a vér látványától hanem a kiálló csontoktól... Valószínűleg szilánkosra tört. Undorítóan nézett ki... Majd minden elhomályosult és elvesztem a sötétségben. Megnyugtató volt. Senki nem üvöltött, nem voltak sátrak, se tó, se semmi. Az lehet hogy tehetetlenül járkáltam fel-alá a semmibe, boldogabb voltam. Nem láttam ahogy életem két legfontosabb személye ököllel támadnak egymásra miattam. Miattam....