14. fejezet

Brigi szemszöge*

Nem tudtam mit tegyek. Összezavarodtam, elvesztem... Egész életemben arra vágytam, hogy szembe állhassak a hőseimmel és amikor megtörtént az, amit soha nem reméltem, másképp értékeltem a dolgokat. Eleinte egy rossz szót sem szóltam volna, egyikőjüknek se. De az idő múlásával kialakult bennem egy olyas fajta hozzá állás, egy gondolkodás mód, ami segített rájönnöm, hogy akkor is a barátaim lesznek ha kinyilvánítom a véleményemet. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan fog végződni, hogy hogyan lesz mássá minden ami körülvesz. Eszembe sem jutott, hogy megfogunk öregedni, hogy gyerekeink lesznek, hogy egy mi is eltávozunk ahogyan az összes többi ember. És most, hogy megtudtam milyen is az ha eljön a vég egyikünk számára, nem érzem magam elég magabiztosnak. Ki tudja, melyikőnk lesz a következő... Melyikőnket üti el egy ittas vezető, vagy melyikőnk lesz az. Hogy mikor jön egy szívroham, mikor kap valamelyikőnk agyvérzést, és a többi, és a többi...
Skyler ágyban volt, és ez pont kapóra jött. Nem tudom hogyan fogom közölni vele, de legalább nyertem egy kis időt. Még én magam sem tudtam felfogni pontosan. De nem is akartam... Nekiálltam takarítani az éjszaka kellős közepén, csak hogy eltereljem kusza gondolataimat. Kezdtem a konyhával, ami tökéletesen tiszta volt. És mivel nem volt mit letakarítani, nem állhattam neki porszívózni, szembe álltam az ezüst szürke frizsiderrel és kitártam az ajtaját. Nem voltam éhes, se szomjas de talán egy kis jégkrém nem árthat  - gondoltam - és kikaptam a műanyag dobozt. Segítségül hívtam egy kanalat, ami készségesen merült bele a krémes, fagyott édességbe. Leültem az asztalhoz de 5 percnél nem bírtam tovább. Leszaladtam az emeletre a megnyugvást nyújtó fagyival a kezemben és bevágódtam a hálószobába. Leraktam a dobozt az éjjeli szekrényre a fiókjából pedig előhúztam egy albumot. Az emlékek most nem az álmaiban jelentek meg. Képeken mutatkoztak meg, de nem az álom béli képeken. Valódiak voltak és annak is éreztem őket. Éreztem, hogy ezek, egyszer, régen az életem részei voltak. Nóri, amikor először jártunk Londonba, a Big Ben leolvasásával foglalatoskodott, miközben azt számolgattam, hány percbe telik mire leesik neki, hogy hogyan is kell órát olvasni. A telefonfülke, ami mellett felváltva pózoltunk még most is ott állt. Aztán előkerültek azok a képek amiket Zayn csinált a konyhában. Az nap Nóri és én úgy döntöttünk, hogy míg kitaláljuk milyen filmet nézzünk, csinálunk pattogatott kukoricát. Kitört a harmadik világháború és mosogatóban végeztem. Mire a fiúk hazaértek mindketten háborús hősként terültünk el - ki az asztalon, ki a mosogatóban. - Zayn lefényképezte ahogyan óvodás módon romboljuk le a házat mert a szülei nem tudták elhinni a "kicsi" fiukról hogy ilyen "húgot" választott magának. De igaz volt, és Nóri örömmel vállalta el a kis tesó szerepét. A képek között találtam néhány olyat ami a katasztrofális végkimenetelű esküvőn készült. Ezeknél a képeknél megálltam és jót nevettem rajtuk.

Bár borzalmas véget ért a buli, boldogan tekintettem vissza azokra az évekre amikor még minden a helyén volt. És talán nem is a katasztrofális a legmegfelelőbb szó... Inkább a röhejes...vagy nem is tudom. Röviden: Nóri és Harry s*gg részeg volt. Matthew 6-7 éves lehetett és azt nézte, hogy hol az anyja, hol az apja esik le a székről. A részegségüknek köszönhetően történt pár dolog ami nem éppen publikus és nem nevezhető normálisnak. Így kitessékeltek mindkit az épületből amit arra az alkalomra béreltünk.
Niall csoszogott be az ajtón, ismét jóval később a szokásosnál. Kezdett zavarni. Az utóbbi hetekben - túlzás lenne ha azt mondanám, hogy hónapokban - órákat késik. Valahogy Sky sem érdekli annyira. Talán ez annak a jele, hogy egy szinttel még lejjebb léptünk...ha ez lehetséges.
- Merre voltál? - kérdeztem közömbösen. Az ágy szélén ücsörögtem, kezemben az albummal. Lefeküdt mögém, az ő térfelére és a kezét összekulcsolta a tarkóján.
- Csak mászkáltam.
- Oké. De nem ezt kérdeztem. - teljesen nyugodt volt a hangom. Visszafogtam magam, nehogy veszélybe érezze magát. Tovább lapozgattam a képeket.
- Csak a haverjaimmal voltam. A parkba, meg itt ott.
- Ahan.
- Mi bajod? - nem éreztem, hogy különösebben ideges lenne, de az alkohol, amit nem rég fogyaszthatott, bármikor megszólalhat benne.
- Semmi különös. Csak feltűnt, hogy néhány hete később érsz haza....órákkal. - tettem hozzá. Nagyot nyeltem mert nem tudtam, hogy most mi következik. Felkészültem a legrosszabbra...
- Neked nem mindegy?
- Neked se lenne mindegy ha éjfél után esnék be az ajtón.
- Ne nyavíkolj már! - dörmögött.
- Téged is zavarna, ha neked kellene itthon lenned, várnod kellene arra, hogy hajnalok hajnalán beesek csak úgy, valahonnan, aztán reggel ismét eltűnjek.
- Azt várod, hogy üljek itthon?
- Nem. Csak azt, hogy legyél velünk.
- Most voltunk sátrazni.
- Az két hete volt.
- De előtte is voltunk.
- Igazad van, voltunk. Három éve.
- Amúgy meg mit bőgsz? Depressziós vagy, vagy mi bajod van? - csak most vette észre, hogy nincs minden rendben?
- Jó, hogy észrevetted. K*rvára figyelmes vagy! - halk sírásba fogtam.
- Most meg mit bőgsz? - éreztem ahogy felül és a hangja indulatosabb lesz.
- Ha itt lettél volna, amikor szükség lett volna rád tudnád.
- Ne beszélj mellé!
- Harry meghalt! Érted! - kiabáltam zokogva. Még nem mondtam ki. Nem volt rá alkalmam és nagyon sajnálom, hogy most van rá. Bárcsak ne kellene kimondanom...bárcsak ne kellene ezt mondanom.
- Persze! Majd biztos elhiszem! Nem jó vicc! Remélem tudod! - üvöltött, de a végére elcsuklott a hangja. Mintha sírna... Felé fordultam és valóban ott ült, velem szemben, véres szemekkel amikből most sós könnycseppek potyogtak....