15. fejezet

Brigi szemszöge*

- Miért hazudsz?! - ordított a képembe.
- Én nem... - tátogtam. Hangtalanul ejtetem a szavakat. Nem mertem kimondani őket. Részben mert féltem ha megteszem, Niall megtörik. És részben azért mert nem akartam hallani, nem akartam elfogadni, hogy nincs többé. Visszaereszkedett a matracra. Már nem feszült nekem meg félemlités képen, így közelebb merészkedtem. Megfogtam a vállát és mélyen a szemébe néztem. Lehajtotta a fejét és letörölt néhány könnycseppet. - Nyugodj meg. - súgtam. - Segítek... - újra nagyot nyeltem és összeszedtem a bátorságom, hogy közöljem vele a hírt, ami engem személy szerint kissé felvidít - ha ez lehetséges egy ilyen helyzetben - de nem 100% hogy neki ínyére lesz. - Van egy jó hírem is.. - kezdtem még mindig suttogva. Felemelte a fejét és kék, csillogó szemei az arcomat pásztázták. - Skyler már nincs egyedül. - kérdőn nézett rám.
- Haaa?
- Úgy értem...- elengedtem a vállát, mutogatva magyaráztam tovább miközben az arca elmérgesedett. - Még szerencse, hogy van egy vendégszoba. Azt berendezhetnénk, így nem kell egy szobában lakni Sky-jal. Bár nem tudom mi lesz ha fiú lesz... Biztos, hogy direkt az agyára fog menni. Viszont ha lány akkor...
- Terhes vagy?! - ordított újra. Közelebb jött. Az arcomba mászott, a szívem extra sebességgel zakatolt. - Hogy lehettél ilyen felelőtlen?!
- Két ember kell hozzá! Ezt te is nagyon jól tudod! - ordítottam vissza. Lemásztam az ágyról és ölbe tett kézzel álltam vele szemben. A reakcióját vártam, hogy vajon mikor tör ki a háború.
- Azt sem tudtam hogy ennyi idősen lehet még gyereked! - szembe állt velem. Fújtatva lépkedtem az ajtó felé, kinyitottam majd kiviharzottam rajta. Bevágtam magam mögött de egy másodperc elteltével újra kinyílt és Niall utánam rohant. - Azonnal vettesd el! - ordította a lépcső tetején állva. Ismét szembe fordultam vele.
- Nem. - jelentettem ki határozottan. - Ő az enyém. - menet irányba fordultam, Niall elkapta a felkaromat és szorítani kezdte. Halk nyögés hagyta el tehetetlen testemet a fájdalomtól.
- Az én lelkemen szárad ha ez a kis görcs megszületik!
- Eressz el! - szűrtem a fogaim között.
- Ha holnapra nem tűnik el belőled ez az izé, vele együtt raklak ki. - azzal elengedte a karomat. Leszaladtam már csak két lépés választott el a biztos talajtól, amikor Niall ismét mögöttem termett. - Mégis mit képzelsz! - mondta fennhangon és meglökte a vállamat. Abban a pillanatban elterültem a padlón. - Szerencsétlen. - mondta undorodva majd a térdem alá rúgott. Felszisszentem. A hasamhoz kaptam. Mintha ösztönösen tettem volna. Nem nagyon értettem, hisz még csak ma derült ki, hogy terhes vagyok. Pont akkor amikor Nóri hívott. Ezért késtem.... Anyai ösztöneim vezéreltek. Fájó térdem és könyököm ellenére feltápászkodtam a földről majd elvánszorogtam konyhába. Pechemre Niall épp ott volt. De annyi szerencsém azért volt, hogy nem a hűtőnél ácsorgott. Az asztalnál ült én pedig elcsoszogtam a frizsiderig. Kivettem a jeget, amivel borogatni akartam az ütések helyét. Megfordultam és Niall-be ütköztem .- Mi a sz*rnak ez? - kérdezte flegmán és kikaptam a kezemből a fagyott vízdarabkákat. - Semmi bajod. - beledobta a mosogatóba őket. Szótlanul néztem ahogy nagyot koppan a fémen majd Niall szemébe néztem. - Mit bámulsz?
- El akarok menni, de az utamban állsz, ha nem zavarna.
- Ne flegmásodjál! - nekinyomott a hűtőnek és a csípőjét az enyémhez szorította.
- Niall, engedj már! - megpróbáltam eltaszítani az utamból, persze sikertelenül.
- Tüntesd el a kölyköt!
- Nem!
- Tönkre teszi az életemet!
- Te már réges-régen tönkre tetted.
- Takarodj!! - üvöltött és hátrébb lépett. Hosszú kezével az ajtó felé mutatott. Elindultam, gyorsan bekanyarodtam nappaliba de oda is utánam jött. Megállt az ajtóban és figyelte ahogy lekucorodok a kanapéra, felhúzom a lábaimat és magam elé meredve ücsörgök. A lépései közeledtek. Megállt mögöttem és csak vártam. - Hogy lehetsz ekkora r*banc? - mondta. - Te nem az vagy akibe beleszerettem.
- Mondja ezt az, aki egy züllött drogos lett.
- Semmi közöd hozzá!

- De igen, van! - nem fordultam felé. Nem akartam látni. Ez is ép elég volt. Felmordult, üvöltött egyet, a következő pillanatban pedig a padlón feküdtem. A fejemhez kaptam, bevertem a dohányzó asztal sarkába. Aztán nem mozdultam. Vártam hátha elmegy, és nem foglakozik velem tovább. Nagyjából így is történt. Tágra nyílt, rémült szemekkel bámult majd elrohant. Hangos csattanással csukódott be az ajtó. Hallottam felhördülni az autó motorját, ami aztán kerék csikorgatva hagyta el az utcát. Mély levegőt vettem, visszamásztam a hófehérborhuzattal bevont kanapéra és csak ültem. Vártam hátha hirtelen megváltozik minden, csak úgy, a semmitől. Életem legrosszabb napja ez a mai. Soha nem gondoltam volna, hogy elveszítem Harry-t, és ugyan azon a napon megver az egyetlen ember akire mindezért nem tudok haragudni. Most sem haragszok rá. Csak az ital, meg kitudja még mi beszél belőle. Nem tudom megszabadítani ezektől a borzalmas dolgoktól,és ez a tehetetlenség az őrületbe kerget. Falnak tudnék menni, de az sem változtatna semmin. Rengeteg dolgot utálok. A The Wanted-et, Taylor Swift-et, a rappet. De a legjobban azt az embert gyűlölöm aki kitalálta az alkoholt, a cigit, a drogokat. Emberek millióit tette ezzel tönkre. Remélem már nem él, még a túl világon se. De ha mégis, már nem húzza sokáig. Egyszerre éreztem haragot, gyűlöletet, gyászt...és aggodalmat. Mi lesz most Nórival? Nem éli túl. Egész biztosan. Ha mégis....nem, nem fogja. De ha ő nincs akkor velem mi lesz? Mi lesz Matthew-val? Mi lesz a One Direction-nal Hazza nélkül? Nincs már semmi... Nincs Harry, ezáltal nincs Nóri. Nincs Harry és nincs One Direction. Nincs One Direction, nincsenek Directionerek. Mintha vége lenne a világnak, de mégsem. Vége van az én világomnak. A 1D életem értelme volt már a kezdetek kezdetén, és amint megtörtént az amiről még csak álmodni se mertem, nehogy valaki tudomást szerezzen a piszkos kis gondolataimról, az életem - az életünk - 180°-os fordulatot vett. Majd újra felfordult minden,de ez utal rossz irányba...- Kereszt apu...me....? - hallatszott Sky hangja a lépcső tetejéről. Azonnal felkaptam a fejem és bólintottam mielőtt befejezte volna. Leszaladt a lépcsőn, gyorsan szedte hosszú, karcsú, pizsamás lábait. Leült mellém és csak bámult maga elé....
- Hallottad? - kérdeztem. Nem néztünk egymásra.
- Elég hangosak tudtok lenni. - jelentette ki suttogva. Gyenge hangjára felfigyeltem és felé fordítottam a tekintetemet. Sir. Ő is sírt. Mint mindenki. Egy olyan embert veszítettünk el mindannyian aki meghatározó szerepet játszott a történetünkben...az életünkben....