16. fejezet

Nóri szemszöge*

Mindvégig Rajta járt az eszem. Meg sem próbáltam elterelni a figyelmemet. Egy percre sem akarok Róla megfelejtkezni. Minden percben látni akarom az arcát, érezni az illatát. És hogy biztosan érezzem, zuhanyzás után a pizsamám helyet az egyik fekete, tipikus Harry-s pólójába bújtam bele. Annyit sírtam tegnap óta, hogy úgy éreztem nincsenek könnyeim. Ma estére már nem maradtak belőle. És egészen addig így gondoltam amíg be nem léptem Matthew szobájába... Ott ücsörgött, törökülésben az ágy közepén és az apja óráját forgatta a kezében. A sós könnycseppek egymás után cseppentek le a takaróra. Egy percig csak álltam és néztem ahogy lassan rájön..igenis szerette az apját. Rá kellett ébrednie...de bárcsak hamarabb tette volna.
Lassan közelítettem meg. A szobában teljes sötétség volt, csak a nyitott ajtón át szűrődött be fény, ami hosszú vonalban szelte át a szobát és világította meg Matthew-t. Leültem az ágy szélére, majd befeküdtem az ágyba. Matty hátra pillantott, aztán ő is lefeküdt mellém, a puha, kényelmes de furcsa szagú párnára.
- Milyen volt mielőtt...? - kérdezte halkan néhány perc múlva. De nem fejezte be. Felkuncogtam, de ez nem valódi nevetés volt. Ez csak egy ideges kacaj volt.
- El sem tudod képzelni. - kezdtem bele a plafont bámulva. - Amikor Brii-vel először jöttünk Londonba...minden más volt. Folyton csak nevettünk. Nem volt semmi más. Persze akkor is voltak...bajaink, de közel sem volt ilyen fásult a társaság. A második alkalommal nagyon be lettem fenyítve. De csak azért mert előszeretettel ugrottam a sajtó karjai közzé. Meg akart védeni mindentől. A külvilágtól, apámtól, önmagamtól...és saját magától is. Képzeld el, a tetoválásom aznap éjjel készült amikor először buliztunk kettesben. Reggel ott virított a "Ha kuna ma tata" a fenekemen.
- Furák lehetettek...
- Brii és én kettesben éltünk a bandalakban egészen addig amíg a turné véget nem ért. Majd néhány hónapig velünk éltek. Együtt latunk...mint egy nagy család. Minden reggel ott feküdt mellettem, szorosan magához ölelt. És amit kinyitottam szememet kaptam egy homlokpuszit. Majd elment, lezuhanyzott, együtt levágtatunk a lépcsőn és nekiálltunk reggelizni. Reggeli után mindig kiment az udvarra és ott ücsörgött egészen addig amíg Loki nem hagyta békén. Mindig játszhatnékja volt csóri kiskutyának.... Aztán kezdődhetett a nap. Interjúk, kisebb koncertek, felvételek a stúdióban. És kezdődhetett a Where We Are turné... Haza jöttek látogatóba. Két hetente, egy egy hétvégére, szerencsésebb esetben egy hétre jöttek. Egyszer amikor hazajöttek... Hogy is mondjam?.... Közöltem vele, hogy terhes vagyok...és minden megváltozott...
- Szóval...az én hibám, hogy ilyen lett...
- Nem, ez nem igaz.
- De igen! - csattant fel mellettem sírva. Felült és égő, könnyes szemekkel meredt rám. Lassan felültem és vártam a folytatást. - Ha én nem vagyok...nem kezd el inni, meg drogozni és nem hal meg drogmérgezésben!
- Ez nem igaz. - nyögtem erőtlenül. Abban a pillanatban rájöttem. Minden összeállt. Én öltem meg Őt.... Ha közlöm vele időben, hogy nincs szükségem arra, hogy megvédjen saját magától, akkor nem öli meg magát. Az én hibám... Én tettem ezt vele. És már nem tudom helyre hozni. De annyi szent: soha nem próbálom meg túl tenni magam a halálán... Emlékezni akarok rá. Éreznem kell, látnom kell... - Nem te vagy a hibás, kicsim. - vontam a mellkasomra. Együtt sírtunk. Csak zokogott, és vele együtt én is. Sirattuk Harry-t. Az apát, szeretetet...a szerelmet.
- Értem. - suttogott, miközben lassan elhúzódott.
- Mit értesz, kicsim? - töröltem le az arcát.
- Hogy miért mondták azt, hogy nem tudjuk igazán, hogy mink van, amíg el nem veszítjük...
Ezt az éjszakát Maty-vel vészeltem át. Amikor felébredtem - a mindössze 2 órányi alvás után - Matthew még bőven durmolt mellettem. Kicsusszantam a takaró alól, belebújtam a mamuszomba és lecsoszogtam a lépcsőn. Amy tetőtől talpig feketében volt. Sosem kértük tőle, hogy öltözzön be a hagyományos egyen cuccba, mindig abban jelent meg amihez éppen kedve volt. De most nem színesbe öltözött mint máskor. Fekete farmerben és fekete blúzban törölte fel a padlót amikor beléptem. Felém fordult, és azonnal megtorpantam. Gyorsan letörölte a könnycseppet formás arcáról majd üdvözölt.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Amy! - bólintottam és elcsoszogtam az asztalig. Leültem az egyik székre, de azonnal meg is fordultam mert lépteket hallottam a hátam mögül.
- Helló! - találtam magam szembe Justin fekete alakjával. Gyászruhába öltözött...
- Szia! Hát te? Nem mondtad, hogy jössz.
- Ömm...Ja. Hát izé..én se tudtam róla, amíg Sel ki nem rakta reggel a szűrömet. - egyik kezével megvakarta a tarkóját majd visszaengedte a kezét maga mellé.
- Haa?
- Ja, jól hallottad.
- De mi-miért? - dadogtam zavartan. Felálltam, a kezemet összefontam a mellkasomon és csak vártam.
- Elhitte amit a tv-ben látott... És most, hogy Harry... Szóval azt hiszi, hogy Harry nélkül tényleg lesz belőle valami.
- Ouch! Ez fájt. Hogy gondolta, hogy megcsalod...velem?
- Nem tudom... De ami azt illeti..azért jöttem, hogy..nem e maradhatnék addig amíg helyre nem hozom ezt az egészet?
- De hogy nem. Itt van a cuccod?
- Ahan. Leraktam a nappaliba.
- Amy! - fordultam a takarító nő felé.
- Igen? - emelte rám azonnal mogyoróbarna szemét.
- Készíts reggelit, léci, míg ezeket felvisszük.
- Oké.
Az ajtófélfának támaszkodva, ölbe tett kézzel figyeltem ahogy Justin lassan minden bőröndöt - szám szerint 2 - kiürít. Rengeteg holmija volt. Ami befért azt mindet bepakolta a szekrénybe, a hajzseléket és többi tisztálkodik bevitte a vendégszobából nyíló fürdőbe.
- Van még egy kevés ruhám. - mondta amint visszatért.
- Bevihetném hozzád?
- Nem férsz be.
- De Harry...
- Azok a ruhák ott maradnak. Se én, se senki más nem fog hozzá nyúlni. - szögeztem le határozottan. Elszégyellte magát és lehajtotta szőke fejét. A mellette álló bőröndöt kezdte el babrálni.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani. - dünnyögte.
- Semmi baj. Most már legalább tudsz róla. - ellöktem magam az ajtó keretétől és a kezeimet leengedtem magam mellé. - Menjünk reggelizni. El kell intéznem néhány "normális" dolgot. Tudod...ilyen aláírós hülyeségek. - azzal megfordultam és kiléptem a folyosóra. Bevártam Justin-t, és amint mellém ért együtt indultunk tovább.
- Ha gondolod elvihetlek. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne ilyen állapotban vezetned.
- Ennyire szarul nézek ki?

- Előbb had ébredjen fel. - javasoltam Justin-nak. Rábólintott majd tovább evett. Amy is helyet foglalt köztünk és ezek után csendben fogyasztottuk el az isteni reggelit...
- Hát...a pólóbugyi kombináció nekem tökre bejön...de nem tudsz eléggé koncentrálni. Nem akarlak téged is elveszíteni. - beértünk a konyhába. Amy épp akkor rakta ki a tányérokat az asztalra és töltötte fel őket jókora adag rántottával. Készített egyet Justin-nak, nekem és egyet Matty-nek  - nem, aki hamarosan komás állapotban kóvályog le a lépcsőn.
- Waow! Ez aztán mennyiség. Nagyon jól néz ki, köszönöm. - ámuldozott Justin. A gáztűzhelyre pillantottam. Volt még egy-két adagra való étel.
- Jó étvágyat! - mondta Amy mosolyogva.
- Reggelizz velünk. Látom csináltál bőségesen. - ajánlottam fel. A szokásos adagot készíthette, de sajnos azt már nem volt ki megegye.
- Egész biztos? - kérdezett vissza a karcsú, huszonéves lány.
- Persze. Ennyi kaja egy hadseregnek is elég. - mondta Justin tömött szájjal. Így első ránézésre úgy tűnt, ízlik neki Amy főztje.
- Ahoj! - lépett be Matthew, egy szál alsógatyában.
- Helló! - mellém állt, és átölelte a nyakamat. A fejem így csak a izmos hasáig ért, amit készségesen hajtottam rá.
- El kéne menni edzeni. - szólalt meg Justin. Matty nyomott egy puszit a fejem búbjára majd leült mellém és enni kezdett.
- Ja, ahan. Kéne. - dörmögött reszelős, reggeli hangján. Imádtam mert pont olyan volt mint az apjáé...