Nóri szemszöge*
Egész nap Briiéknél ücsörögtem. Este amikor már úgy éreztem, hogy ideje lesz haza mennem, felálltam az asztaltól és elindultam bejárat felé.
- Matty majd haza jön ha akar. - legyintettem. Nem eshet semmi baj. Itt lakunk két utcányira, mindenki ismeri a városban, erős, jól megtermett gyerek, tud vigyázni magára.
- Persze. Max itt alszik. - volt vállat Brii amikor kiléptem a küszöbön és szembe fordultam vele. - De te jól leszel?
- Igen, és...köszi mindent. - bólintottam alig észrevehetően. A szája sarka bágyadt mosolyra húzódott majd el is tűnt. Mintha csak a véletlen műve lett volna...
- Nincs mit. Tudod, hogy hozzám jöhetsz. - ismét bólintottam majd szorosan átöleltem. Még szerencse, hogy nem a lábam tört el. Akkor nem tudnék vezetni. Kaptam egy ugyan olyan Range Rovert mint amilyen Niall-nek is van. Még anno, a 22.szülinapomra. Csak köröztem a városban a fekete autóval, csigalassúsággal és az embereket figyeltem. Párszor rám is dudáltak és máskor rájuk üvöltöttem volna, villogok nekik kettőt vagy visszadudálok. De nem tettem. Nem éreztem szükségét úgy ahogy máskor. Mert csak Rajta járt az eszem... Mit? Miért? Hol? Hogyan? Senki nem válaszolt. Se Brigi, se Matthew, se az a kis idegesítő belső hang. Nem a lelkiismeret hanem a megérzés. Ezek szerint nekem már egyik sincs. Hajlamos vagyok elveszni nélkülük. De talán azért fosztott meg tőlük a Jó Isten, mert nekem ott van Brigi aki tökéletesen funkcionál lelkiismeretként, Matthew pedig belső hang ként... Egy csapatra lettem figyelmes a túl oldali járdán. Hatalmas zajjal voltak, dülöngéltek. Még jobban lelassítottam, szinte már megállt alattam a kocsi, de a sötétben így se láttam belőlük semmit. Leparkoltam velük szembe, az út szélén és onnan kezdtem őket figyelni. Nem is tudom miért. Nem volt jobb dolgom, vagy csak elakartam terelni a gondolataimat Harry házkutatásáról. Közelebb hajoltam, a kezemet az anyós ülésre támasztottam és jobbra balra dülöngéltem hátha meglátok valamit. Négyen voltak. Egy a padon ült a másik három, kisebb kört alkotva vihorásztak körülötte. Az egyik oldalba bökte a másikat, az pedig odébb lépett egy lépést. Így indult el a huzavona, és egészen addig tartott míg az egyik a másikat három méterre nm taszította. A harmadik, aki állt, velük együtt távolodott a padon ülőtől. Az ücsörgő, félholt srác, akit inkább férfinek hívnék, felemelte a fejét és a pillantása megakadt a kocsin. Visszahőköltem, de azonnal engedett a merevségem amikor megemelte az egyik kezét amit addig a combján pihentetett, egy erőltetett, lomha integetést képezve. Azonnal felismertem. A kilincsért kaptam, kirántottam a kulcsot a gyújtásból és egy perc múlva Harry előtt álltam.
- Te mit keresel itt?! Úr Isten! Jól vagy?! - fogtam közre égő arcát.
- Nóri. - lehelte a nevemet, vágyakozó módon. Szinte élvezte ahogy kimondja a nevemet, amit én sose szerettem, de neki mindig tetszett. Mosolygott, annak ellenére, hogy a szája sarka is mázsás súly ként nehezedett az arcára. Göndör fürtjei szanaszét, a szeme csillogott. Egyik kezemmel a hajába dúrtam és igazítottam rajta. Lehunyta a szemét, és a fejét a tenyeremhez dörgölte. A "haverjai" hangja közelebbről érkezett, pontosabban a hátam mögül. Újra felnyitotta a szemeit és megláttam azt a két zölt íriszt amire mindig áhítattal bámultam. De most nem ámuldoztam....aggódtam...
Egész nap Briiéknél ücsörögtem. Este amikor már úgy éreztem, hogy ideje lesz haza mennem, felálltam az asztaltól és elindultam bejárat felé.
- Matty majd haza jön ha akar. - legyintettem. Nem eshet semmi baj. Itt lakunk két utcányira, mindenki ismeri a városban, erős, jól megtermett gyerek, tud vigyázni magára.
- Persze. Max itt alszik. - volt vállat Brii amikor kiléptem a küszöbön és szembe fordultam vele. - De te jól leszel?
- Igen, és...köszi mindent. - bólintottam alig észrevehetően. A szája sarka bágyadt mosolyra húzódott majd el is tűnt. Mintha csak a véletlen műve lett volna...
- Nincs mit. Tudod, hogy hozzám jöhetsz. - ismét bólintottam majd szorosan átöleltem. Még szerencse, hogy nem a lábam tört el. Akkor nem tudnék vezetni. Kaptam egy ugyan olyan Range Rovert mint amilyen Niall-nek is van. Még anno, a 22.szülinapomra. Csak köröztem a városban a fekete autóval, csigalassúsággal és az embereket figyeltem. Párszor rám is dudáltak és máskor rájuk üvöltöttem volna, villogok nekik kettőt vagy visszadudálok. De nem tettem. Nem éreztem szükségét úgy ahogy máskor. Mert csak Rajta járt az eszem... Mit? Miért? Hol? Hogyan? Senki nem válaszolt. Se Brigi, se Matthew, se az a kis idegesítő belső hang. Nem a lelkiismeret hanem a megérzés. Ezek szerint nekem már egyik sincs. Hajlamos vagyok elveszni nélkülük. De talán azért fosztott meg tőlük a Jó Isten, mert nekem ott van Brigi aki tökéletesen funkcionál lelkiismeretként, Matthew pedig belső hang ként... Egy csapatra lettem figyelmes a túl oldali járdán. Hatalmas zajjal voltak, dülöngéltek. Még jobban lelassítottam, szinte már megállt alattam a kocsi, de a sötétben így se láttam belőlük semmit. Leparkoltam velük szembe, az út szélén és onnan kezdtem őket figyelni. Nem is tudom miért. Nem volt jobb dolgom, vagy csak elakartam terelni a gondolataimat Harry házkutatásáról. Közelebb hajoltam, a kezemet az anyós ülésre támasztottam és jobbra balra dülöngéltem hátha meglátok valamit. Négyen voltak. Egy a padon ült a másik három, kisebb kört alkotva vihorásztak körülötte. Az egyik oldalba bökte a másikat, az pedig odébb lépett egy lépést. Így indult el a huzavona, és egészen addig tartott míg az egyik a másikat három méterre nm taszította. A harmadik, aki állt, velük együtt távolodott a padon ülőtől. Az ücsörgő, félholt srác, akit inkább férfinek hívnék, felemelte a fejét és a pillantása megakadt a kocsin. Visszahőköltem, de azonnal engedett a merevségem amikor megemelte az egyik kezét amit addig a combján pihentetett, egy erőltetett, lomha integetést képezve. Azonnal felismertem. A kilincsért kaptam, kirántottam a kulcsot a gyújtásból és egy perc múlva Harry előtt álltam.
- Te mit keresel itt?! Úr Isten! Jól vagy?! - fogtam közre égő arcát.
- Nóri. - lehelte a nevemet, vágyakozó módon. Szinte élvezte ahogy kimondja a nevemet, amit én sose szerettem, de neki mindig tetszett. Mosolygott, annak ellenére, hogy a szája sarka is mázsás súly ként nehezedett az arcára. Göndör fürtjei szanaszét, a szeme csillogott. Egyik kezemmel a hajába dúrtam és igazítottam rajta. Lehunyta a szemét, és a fejét a tenyeremhez dörgölte. A "haverjai" hangja közelebbről érkezett, pontosabban a hátam mögül. Újra felnyitotta a szemeit és megláttam azt a két zölt íriszt amire mindig áhítattal bámultam. De most nem ámuldoztam....aggódtam...
- Gyerünk, haver! Erre vártál! A csajszi itt van! - kiáltozták a hátam mögül. Hazza megfogta a csuklómat, levette a kezemet az arcáról majd lecsúszott a padról. Ijedten kaptam utána, de egy pillanat múlva nyugodtan konstatáltam, hogy minden rendben. Térdre ereszkedett, megfogta az egyik kezemet. Gyanúsan figyeltem ahogy ébren próbál maradni.
- Nóri, ne haragudj! Egy állat va...va...vagyok. - megszédült és hirtelen nem érdekelt amit mondani akar. Leguggoltam hozzá és segítettem neki megállni. - Szeretlek! És azt szeretném kérdezni...szó...szóval, hogy... Hozzám jössz feles...? - nem tudta befejezni. A feje hátra bukott. Mintha az áram rázta volna. Lebukott a földre. Nem tudtam megtartani, lassan engedtem le a hideg, nedves járdára. Reszketett én pedig sikoltozni kezdtem.
- Valaki hívjon mentőt!! - ordítottam. Egy percre se engedtem el, csak sikoltottam. A többi csak vihorászott a hátam mögött, és egyedül hagytak. - Valaki segítsen!!! Valaki!! Akárki! - zokogtam kétségbeesve. A teste csak szüntelenül reszketett, a szája habzott, nem tudtam mi történik. Ekkor egy idős bácsi sietett a segítségemre.- Azonnal hívok mentőt! - mondta és remegő kézzel előkereste a mobilját. Nem figyeltem oda amig telefonált. Lehajtottam a fejem Harry mellkasára aki még mindig szüntelenül remegett...kezében egy gyémánt gyűrűvel... Elvettem a gyűrűt és zokogva hoztam az ujjamra.
- Igen. - súgtam és újra a mellkasára feküdtem. A rohammentő visítva érkezett. A helyszínen ellátták - már amennyire tudták. Elvitték a legközelebbi kórházba. Könnyezve néztem utána a világító járműnek amikor a bácsi felesége - aki egy perccel ezelőtt érkezett - a vállamra tette a karját. Még nálam is alacsonyabb volt, vékony, fürtös őszhajszálak fogták közre kedves, szomorkás, megértő arcát.
- Minden rendben lesz, kedvesem. Idővel minden jobb lesz. De most menj, siess, légy ott vele. - mondta halkan. Lassan bólintottam majd átszaladtam az úton a kocsimhoz.
- Köszönök mindent! Ígérem, hogy meghálálom! - kiáltottam vissza majd beültem a kocsiba. Fénysebességgel hajtottam a kórházig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése