13. fejezet

Nóri szemszöge*

Száguldozás közben előkaptam a mobilomat - amit más esetben nem tennék vezetés közben - és azonnal tárcsáztam Brigi számat.
- Azonnal gyere a London Bridge Kórházba! - mondtam mielőtt köszöntem volna.
- Mi történt? - kérdezte.
- Jól van! Pofa be, vénember! - ordítottam az ablakon keresztül annak az autónak amit éppen beelőztem.
- Mi történt?! - ordítozott Brii.
- Csak gyere! - azzal leraktam. Megérkeztem és lendületesen bevágódtam a parkolóba. Lezártam a kocsit és beszaladtam a kórház folyosójára. Idegbeteg módon hadarni kezdtem a recepciós nőnek,aki egy szót sem értett.
- Kérem, nyugodjon meg. - utasított kiegyensúlyozott hangon. Lehunytam a szememet, mély lélegzetet vettem majd ismét nekifutottam.
- Néhány perce behoztak egy 40 év körüli férfit. Harold Edward Styles. Őt keresem. - majd fújtam egyet. Nehezen tudtam beszélni. A nő kimászott a pult mögül, a karját a vállamra tette. Elvezetett a várakozok számára fenntartott, halvány kék, műanyag székekhez és leültetett.

- Stabilizálják az állapotát. De ilyen esetben nem sok jót remélhetünk. Nagyon kérem, nyugodjon meg. Ne idegeskedjen, biztos rendbe jön. - nagyot nyeltem és lassan bólintottam. - Egy kávéért megyek, hozzak egyet? Hátha segít megnyugodni.
- Nem köszönöm. - megpróbáltam mosolyogni, de túl nehéznek éreztem. Eltelt fél óra, de még semmi. Brigi sem érkezett meg. Percről percre idegesebb lettem. Meredten bámultam magam elé. Nem adtam semmiféle életjelet. Hirtelen úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, nincs másik felem. Majd megjelent az orvos.
- Nóra Robets? - kérdezte. Mindeddig nem moccantam meg. Felemeltem a fejem és az arcát figyeltem. Ősz haja kopaszodott, szemüveges volt. Hatalmas, hófehér köpenyt viselt. A mellkasán lévő zsebből két toll kandikált ki. Csak várta hogy magamhoz térjek. Türelmes volt. Látszott rajta, hogy leélte az élete nagy részét, és minden idejét az életmentéssel tölti. A keze ráncos volt, vastag ujjain a bőr néhol megkeményedett. Rengeteget dolgozhat. Remélem az én Harry-men is tudott segíteni...
- Igen, én vagyok. - mondtam és szembe álltan vele.
- Magához tartozik Harold Edward Styles.
- Harry. - bólintottam. A szívem a torkomban dobogott.
- Jó napot, doktor úr! - jelent meg Brigi lihegve a hátam mögött. - Helló! Bocs a késésért.

- Folytassa. - mondtam a doktor úrnak aki félig megfelejtkezett magáról.
- Szóval a helyzet... - pillanatnyi szünetet tartott. A szívem extra sebességre kapcsolt. - Sajnálattal közlöm, de Harry drogmérgezésben elhunyt, 22:06-kor. A föld megszűnt forogni, az idő megállt. A nővérek lassabban suhantak el mellettem, a hangok morajlássá változtak. A szívem megállt. Nem zakatolt...a másik fele nélkül már nem. A szemem megtelt könnyekkel és nem láttam semmit. A lábam elgyengült és a földre rogytam. Majd az élet újra megindult. Hallottam a hangokat, hallottam ahogy Brigi sír mellettem mégis biztató hangokat suttog a fülembe. A doktor úr leguggol hozzám és megpróbál felsegíteni a földről. Beszélt hozzám de csak egyetlen kérdést hallottam meg:" Szeretné még egyszer, utoljára látni?" Felkaptam a fejem, feltápászkodtam. Beharaptam az ajkamat és bólintottam kettőt. Elindult előttem az idős férfi én pedig utána. Visszanéztem és láttam ahogy Brigi zokogva ül a helyemre. Az aggodalmas nővérke ismét megjelent és segítséget nyújtott elveszett barátnőmnek. Lemaradtam így szedni kezdtem a lábaimat. Egy perc elteltével az ajtóban álltam. Az orvos betessékelt majd beléptem és becsukta mögöttem az ajtót. Ott feküdt a hófehér lepedőn, széthasított pólóban. Csak álltam és néztem göndör kócos fürtjeit, sápadt, élettelen arcát és vártam ahogy megszólal és azt mondja: "Gyere ide, Manó!".. De nem tette, többé nem fogja. Nem fog átölelni, nemfog megcsókolni, nem fog Manónak hívni... Senki nem fog úgy szolitani. Senki nem fog úgy ölelni, úgy csókolni, ahogy Ő. Nem bújik be mellém senki az ágyba, nem üvölt velem többé senki... Ahogy felismertem ezeket a dolgokat közelebb mentem. Lassú, óvatos léptekkel közelítettem meg. Leültem mellé egy székbe. Megfogtam kezét és tovább sírtam. Elbúcsúztam tőle.
- Ismét azt hitted, úgy lesz a legjobb ha elhagysz. Hogy így nem eshet bántódásom. Emlékszem, amikor ezt először megtetted azt mondtad így lesz a legjobb. De nem így volt. És most sem. Nem lehet nélküled jobb. És már soha nem is lesz jó... Elhagytál, elmentél...de miért? - suttogtam és a kezét az arcomra szorítottam. - Nekem nem lesz így jobb. Senkinek sem lesz így jobb. Nem lehetek nélküled az aki voltam... - a hangom elcsuklott. Nem tudtam már mit mondani. Csak sírtam, kezével a kezemben. Aztán egy idő után amikor már úgy éreztem, hogy muszáj vagyok elengedni, felálltam és csak bámultam. Nem volt sem kedvem, sem erőm elhagyni a kórházat. Úgy éreztem Ő még mindig ott van. Még mindig lát...még mindig szeret. - ...szóval, mond hogyan lehetnék normális? Azt mondtad, így lesz a legjobb. Akkor mond miért könnyezem? - Nem kaptam választ... Fölé hajoltam, apró csókot hintettem jeges ajkára majd elengedtem jéghideg kezét. Utálójára végig simítottam izmos karján, és könnyes szemekkel távoztam. A kilincsre tettem a kezem amikor megakadt a szemem a gyűrűn és a nyitott ablakon át hűs szellő simított végig a hátamon. Megfordultam, és gyanúsan bámultam könnyeimen keresztül a sarkig nyitott ablakot, ami eddig fel sem tűnt. Megráztam a fejem és újra kiléptem a folyósokra. A lábam nehéz, ólomsúllyal rendelkezett, annak ellenére, hogy belül az egész testemet üresnek éreztem. Matty Brii-vel szemben magyarázott majd amikor odaértem hevesen, zavartan fordult felém.
- Anyu, mi történt? Brigi miért sír? Te miért sírsz? Valami bajod esett? Vagy vele történt valami? Skyler jól van? Miért nem válaszoltok? - csak álltam vele szemben és a könnyeim könnyedén csorogtak végig az arcomon, minden akadály nélkül.
- Apád...
- Mi van vele? - kérdezte meglepetten.
- Apád....meghalt. Matthew elfelejtett lélegezni, az arca elsápadt, nem mozdult, nem szolt egy szót sem. Még csak nem is pislantott.
- Anya....- kezdett el zokogni. Az arcát a vállamba temette, szorosan átfogta a nyakamat. Csak zokogott perceken keresztül, majd amikor csillapodott, elengedett és beszéltem az orvossal. Alá kellett írnom néhány dolgot és meg kellett beszélnünk a holtesttel kapcsolatos dolgokat. Az orvos átadta azokat a holmikat amiket magánál tartott az utolsó perceiben. A karórája, a pénztálcája, egy kevés pénzzel és az irataival. A nadrágzsebében találtak egy képet rólam és Matthew-ról. A farzsebében volt a lakás kulcs és a kocsikulcsa, ami meglepett mert a kocsija a garázsban állt amikor utoljára jártam otthon... Haza vezettem, bár féltem, hogy ilyen állapotban gyalogolnunk kell. Útközben átadtam Matty-nek Harry cuccait. Félúton járhattunk mikor megálltam egy piros lámpánál. Matty felé pillantottam, hogy megnézzem minden rendben van-e vele, de a szemem megakadt rajta ahogy felvette az apja nehéz, arany óráját.
- Az enyém lehet? - kérdezte kisírt szemekkel.
- Persze. - súgtam büszkén. Felmentem a hálószobába, hogy rendet rakjak. Felszedtem a földre dobált holmikat, visszaraktam a helyükre, majd az ágyhoz mentem, hogy onnan is elpakoljak. Visszaraktam a cuccokat az éjjeliszekrényre, majd a ruhákat is visszahordtam a szekrénybe. Már csak pár holmi maradt a matracon. Egy dezodor, egy karlánc, a pizsamám, Harry egyik pólója, és egy aprócska, sötétkék, nyitott, belül puha bársonnyal kipárnázott dobozka. Egy percig csak néztem, aztán rájöttem, hogy ez a dobozka a gyűrűm dobozkája.... Ezt kereste....