Brigi szemszöge*
- Mi? Chhh! Nóri teljesen jól van. - háborodtam fel.
Ez nem igaz. Csak...most egy kicsit depis. Máskor is volt már ilyen. Hamar kigyógyul majd ebből is. Ez a mostani teljesen normális. Mindenki depis lenne, ha elveszítené az élete értelmét.
- Ne háríts, Brii. - kérlelt Dani.
- Nem hárítok. Nórinak semmi baja.
- Figyelj, ez nem mehet így tovább.
- De igen. Mert semmi baja. - a szemem megtelt könnyekkel. A következő pillanatban pedig zokogni kezdtem. - Nórinak semmi baja, még mindig itt van. Velem. - zokogtam Danielle vállába, aki védelmezően fogott magához. - Semmi baja, semmi baja. - ismételgettem suttogva.
- Csssss. - próbált csitítani Dani. Örültem, hogy van valaki akinek a vállán sírhatok. - Figyelj rám. - fogta közre az arcomat gyengéden és mélyen a szemembe nézett. A könnyek tovább áztatták az arcomat. Mintha soha nem akarnának elfogyni...- Kerítenünk kell neki egy biztonságos helyet.
- Mi van?! - ugrottam ki karjaiból. Hátráltam, bár tudtam, hogy nem fog bántani. - Nem fogom diliházba küldeni.
- De, Brigi, te is tudod, hogy az lenne a legmegfelelőbb számára.
- Nem, nem lenne a legmegfelelőbb.
- Ne légy makacs. Ez most nem rólad szol.
- Ki beszélt itt rólam?
- Nem tarthatod itt csak azért mert te így érzed jónak, csak mert neked így lenne jó.
- Nem! Nem megy sehová. Vita lezárva.
Egész nap Nórin járt az eszem. Nem tudtam szinte semmi másra gondolni. A tudat, hogy Őt is elveszíthetem teljesen kiakasztott. Kirázott tőle a hideg. Nem maradhatok teljesen egyedül.
Lassan elhullik minden hozzám közel álló személy. Mindenki elhagy akit igazán szeretek. Először Harry...aztán Niall...most pedig Nóri. Most lenne a legnagyobb szükségem Niall-re, de Ő is itt hagyott. Egyedül vagyok. Egyedül kell erősnek lennem. Egy fiatal anyukává váltam. Mégis mit gondoltam? Hogy anyu mindig itt lesz mellettem, hogy foghassam a szoknyáját?
- Öömm...Dani. - szólaltam meg halkan.
Danielle és én a nappaliban ücsörögtünk. Tévéztünk, de semmire sem emlékszem abból amit néztünk.
Dani nem volt mérges a délelőtti kiakadásom miatt, megértett...
- Igen? - kérdezett vissza, mosolyogva.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy...itt maradnál a srácokkal amíg Nórival elmegyek Harry-hez?
- Persze. De ez hogy jutott eszedbe?
- Hát..tudod meséltem a tegnap esti dolgot. Azt hiszem oda készült. Nem szeretném ha egyedül menne. Elvinném még mielőtt lemegy a nap.
- Oké, persze, menjetek csak. De siessetek, már nem sok időtök van sötétedésig.
- Köszönöm.
Nóri ajtajában megtorpantam. Gondolkozni akartam, hogy mit mondjak. De arra jutottam, hogy teljesen felesleges, akár mit is mondanék kiszámíthatatlanul reagálna...
- Nóri? - nyitottam be.
- Igen? - hallottam rekedtes hangját az ágyról.
- Bejöhetek?
- Persze, gyere. - azzal felült. Beléptem az ajtón, becsuktam, majd mire visszafordultam, arrébb csúszott és adott helyet maga mellett.
- Csak azt szeretném kérdezni - kezdtem bele miközben lettem mellé, Ő pedig érdeklődő pillantást vetett rám -, hogy lenne e kedved eljönni velem...Hazza-hoz.
Az arca üressé vállt. Most nem láttam benne semmi különöset. A viselkedése is teljesen normális volt, ha bár erre nem gondoltam. Nem úgy nézett ki mint aki már nem ezen a földön jár.
Kihúzta magát. Majd nagyot sóhajtott. Feljebb emelte 1-2 centivel a fejét és nyelt egy nagyot. Lassan bólintott egyet, majd várt.
De hogy mire arról fogalmam sincs. De nem is érdekelt, amikor a karjait a nyakam köré fonta és szorosan magához ölelt. Mohon nyúltam én is érte. Nagyon hiányzott már ez az ölelés. Lehet hogy ez csak egy ölelés mások számára - amit már hetek óta nem kaptam meg -, de nekem sokat jelent.
A temető kapujától nem messze parkoltam le. A maradék utat gyalogosan tettük meg. Nóri ott sétált mellettem, a karja a szokott módon lengett maga mellett, amikor feltűnt egy fényes kis karika a gyűrűs ujján.
- Sosem szeretted az ékszereket. - lassan ballagtunk a temető keskeny utacskáján, a sír felé tartva.
Értette a célzást. Felemelte a kezét, és a gyűrű kezdte kémlelni.
- Ez most más. - mondta halkan, elgyöngülten.
- Még nem láttam.
- Harry-től kaptam. - hirtelen az ugrott a fejembe, hogy mi van ha nem így van, mi van ha ez is csak egy olyan fura valami amire Dani gyanakszik.
- Mikor?
- Az nap amikor meghalt.
Megérkeztünk a sírhoz. Merengve állt vele szembe, a kezét zsebre dugta. Csendben várakoztam.
- Az nap amikor az utcán rátaláltam. Borzalmas volt. Borzalmas volt látni ahogy ott veszik a földön, remeg, azok a férgek pedig röhögve hagynak hátra minket. Nem tudta végig mondani... Zokogva borultam a mellkasára, és végül igent mondtam...
A hangja sohasem volt ennyire erős. Kemény volt miközben a fényes kis könnycseppek lefolytak az arcán...
Sírt... Majd zokogva térdre borult a sír előtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése