Brigi szemszöge*
Összeszedtük magunkat. Matthew-val felkészültünk lélekben, majd elindultunk a kocsi felé. Skyler kikísért minket, és biztatóan szónokolt. Megpróbálta elhitetni velünk, hogy Nóri mostanra már valószínűleg jobban van, és nem fog rátámadni egyikőnkre sem. De ezt még Ő maga sem gondolta komolyan.
Matthew egész úton szótlanul bámult kifelé a szélvédőn. Nem sűrűn vagyunk kettesben. És talán ez kissé gonoszan hangzik -mert az is-, de úgy éreztem, mintha pótolni tudná az elveszített gyermekemet. Még most is eszembe jut a még fejletlen magzatom. Talán idővel Matty tudná pótolni. Elvégre... Az a kisbaba még azt sem tudta, hogy létezik, és az anyai ösztöneimen kívül semmi nem kötött hozzá. Matthew-hoz viszont annyi emlék, annyi hely csatolt amit egyszerűen képtelenség elfelejteni.
- Na, mizujs Mia-val? - kérdeztem barátságosan. Gyanúsan pillantott felém. Nem tudta mire vélni, én pedig csak abban reménykedtem, hogy a bizalmába fogad.
- Semmi különös. - mondta hidegen. Az arcáról ismét eltűntek az érzelmek, és fagyosan bámult ki a Range Rover ablakán.
- Beszéltél vele? - puhatolóztam.
- Nem.
- Hogy-hogy?
- Amióta elvitték Niall-t, te korházba kerültél, és anyut...elvették, nem beszéltem vele.
- De miért? Lehet, hogy segített volna.
- Mert nem volt hozzá hangulatom.
- Mia biztos azt várta, hogy felhívd,és...
- Figyu, - vágott közbe.-nem kell erőlködnöd.-a fenébe! Elfelejtettem, hogy okosabb mint az anyja. Átlát a szitán.. - Mia-val nem okés a dolog, de van egy olyan érzésem, hogy nem is ez izgat igazán. - mondta nyugodt hangon.
Megjöttünk. Kiszálltunk a kórház előtt. Az épület bejárata előtt megálltunk és a nagy, fehér épületet bámultuk.
- Csináljuk... - mondta Matty, majd egyszerre sóhajtottunk és megindultunk befelé.
Dr. Zack ugyan abban a szobában várt ránk. Egyedül volt, és most is, mint mindig, ugyan azt az idegesítő "túlnyugodtvagyok" maszkot viselte.
- Jó napot! - üdvözölt miközben felállt.
- Jó napot! - bólintottam és megfogtam a felém nyújtott kezét.
- Napot, Zack. - üdvözölte Matty is, de nem rázott vele kezet. A doktor pár másodpercig várt, majd leeresztette a kezét, tudván hogy Matthew-nál kudarcot vallott.-Hol van anyu?-szegezte Matty az orvosnak a kérdést.
- Menjünk ki. A kórház kertjében bóklászol, néhány dolgozóval. - Zack az ajtó felé biccentett.
Megindultunk kifelé. Végigmentünk a végeláthatatlan, fehér folyósokon, majd egy virágokkal tömött udvaron találtuk magunkat. A nap halványan sütött, de mintha a fény az üvegházban megkétszereződött volna. Minden szikrázott.
Egy magas, szőke, izmos férfi állt nekem háttal. Matty-vel összenéztünk. Jelentőségteljesen pillantást váltottunk. A férfi felénk fordult, meghallotta a lépteinket. Lecövekeltünk. Az ápoló hátrébb lépett. A bokrok mozogni kezdtek, majd tőlünk 10-12 méterre előbukkant egy elgyötört nő -aki most inkább egy depis tinire hasonlított.
Te jó Isten! Ez nem lehet Ő... Annyira kicsi, sovány és... Nem tudom elmondani. Egyszerűen borzalmasan néz ki.
Rémültemben elkaptam a tekintetem beesett arcáról és Matthew-ra szegeztem. Zavart voltam. Azt sem tudtam eldönteni mint érezhet, vagy mit gondolhat....
Egészen addig míg Nóri nyakába nem borult...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése